A napokban időutazós filmet nézett a Család, és mint szokás, jól kibeszéltük utána. Utaznánk-e az időben? Ha igen, merre? Mit várunk tőle? Felkészültünk rá…?

Én sosem voltam az a típus, aki időben máshol szeretett volna lenni. Azt hiszem, ez a szüleimnek köszönhető, valahogy sikerült átadniuk, hogy a gyermekkor egy csoda, és addig kell kihasználni, amíg tart. És tényleg, micsoda érték egy egészséges gyermekkor…

Mióta megkaptuk a diagnózist – hiába a sokévnyi szélesvállú pártfogása a jelennek – bizony, bennem is felmerül, nagyjából hetente, hogy ha lehetne, utaznék-e az időben. Nem sokat, csak cca 3 évet. Előre. Csak annyit, hogy lássam, Molli kognitív képességei sérültek-e, és ha igen, milyen mértékben.

Kell-e változtatnunk a terápiákon; hogyan készüljünk fel, hogy neki könnyebb legyen; mire tegyünk félre pénzt; maradjunk-e vagy menjünk. Ezernyi kérdés…

Jelenleg ma Magyarországon, azoknál a gyerekeknél, akiknél felmerül az SNI (sajátos nevelési igényű)

3 évesen mérik először az értelmi képességeket.

És lévén, ezen gyerekek jelentős része fizikailag erősen korlátozott, nem is feltétlenül ad reális képet, hiszen hiába érti egy egyébként értelmileg teljesen ép gyermek, hogy építsen fel egy tornyot kék színű fakockákból, ha a teste nem fogad szót neki.

De a rendszer sajátosságairól majd máskor…

Nekünk azt mondták, ha súlyos az értelmi érintettség, az már nagyjából 2 éves kor körül látszódik.

Most még senki nem tud előre következtetéseket levonni, de az elméletileg jó jel lehet, hogy Mollinak van humorérzéke (de még milyen…😊), úgyhogy most ez a kapaszkodóm.

…Közben mégsem mennék.

Mire jó az, ha tudom? Ha rendben lesz, örülünk, ha nem, elfogadjuk. Azért ettől rettegek.

Nem azért, mert akkor ne szeretnénk pontosan ugyanennyire. Nem azért, mert máshogy képzeltem az életünket. Tudjátok, Ő tényleg eszméletlen, sokkal több és jobb annál, mint amilyennek valaha is képzeltem.

Sokat gondolok rá, igazából mi is az, amit „elveszít”, ha nem úgy lesz jelen a Világunkban, ahogy mi „normálisnak” gondoljuk. Hosszú a lista, amik miatt igencsak szomorú lennék, és rendesen padlóra küld egy ilyen disztópikus utazás, de közben mégis olyan, a létezésünk alapjaihoz kapcsolódó elemek, mint, hogy szeretetben éljünk, sok nevetéssel, kalanddal, biztonságban, önmagunkat vállalva mégiscsak megadatna neki. Ha valamiben biztos vagyok, akkor az-az, hogy amíg vele vagyunk, addig Molli ezekben sosem nem fog hiányt szenvedni.

Azonban belegondolni a mai magyarországi helyzetbe…Hogy mi vár, pontosabban mi nem vár a segítségre szoruló, mégis méltatlanul a társadalom peremére szorított embertársainkra…

Bha, erre az érzésre szavak sincsenek.

Így hát marad a remény, a küzdelem, és a hétköznapokban rejlő pillanatok értékelése és megélése, ami egyébként fantasztikus!

Biztosan Ti is sokan láttátok az Időről időre c. filmet… Úgy zárni egy napot, hogy „basszus, ez egy jó nap volt, nem csinálnám másképp!” Felemelő! 😊