Július a nemzetközi Disability Pride Month, vagyis valami olyasmi, hogy a Fogyatékosság Büszke Hónapja.
Nehezen fordítom le, és fogalmam sincs, hogy vajon azért, mert itthon valahogy nem látom, hogy a köztudatban ez a két szó együttesen, illetve egymás mellett működik, vagy vajon azért, mert valójában fogalmam sincs milyen fogyatékossággal élni.
Egy fogyatékossággal élő kislány útját próbálom a lehető leggördülékenyebbé tenni, már-már pofátlanul egészségesen, de hogy ő mit él meg mindeközben, arról lényegében sejtésem sincs.
Sokat gondolkodtam raja, írjak-e erről, van-e jogom a témához hozzászólni, mennyire láthatok én bele, tudok-e olyat mondani, amit érdemes.
Végül úgy döntöttem, megvan a magam perspektívája, és vannak dolgok, amikre én is mérhetetlenül büszke vagyok. És vannak dolgok, amikről beszélni kell.
Hiszem, hogy a változás velünk kezdődik…
Azért július, mert ezen hónap 26-án írták alá az amerikai fogyatékossággal élőkről szóló törvényt, amely egy nagyon fontos mérföldkő a fogyatékossággal élő emberek jogainak történetében. 1990-ben.
A törvény megtiltja a fogyatékossággal élő emberek diszkriminációját a foglalkoztatás, a közszolgáltatások, a tömegközlekedés, a telekommunikáció és a nyilvános helyek területén.
Kérlek, olvasd el még egyszer, érezd a súlyát! Csak egy percig engedd, hogy hasson rád.
Magyarországon 1998-ban lépett életbe törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról. 27 évvel ezelőtt.
Én 39 éves leszek ősszel. Te hány éves vagy?
Megannyi dolog közül az idő az egyik, amiért rendkívül hálás vagyok. Ha a valódi elfogadásnak még csak a hátsó kapubejárójának küszöbéről integetünk is, a fogyatékosság tabusítása – legalábbis ami fővárost illeti – ma már ténylegesen leköszönőben van. Nem csak szükséges, de szabad is ma már arról beszélni milyen fogyatékkal élni, fogyatékkal élő gyermeket nevelni, és így nyílik meg egy Világ, amiben láthatóvá válnak Ők maguk.
Néhány hete Mollival séta közben megálltunk fagyizni. Mellénk ült egy idősebb hölgy, Molli megijedt és kínkeserves sírásba kezdett. A hölgy szabadkozni kezdett, majd rákérdezett, hogy rossz tapasztalat okozhatja-e, hogy így megrémült, én pedig teljes természetességgel megosztottam vele, hogy ráérzett, fél az idegenektől, sokat vizsgálták, sok fejlesztésre jár, Ő egy mozgáskorlátozott kislány, megsérült az agya.
A hölgy zavarba jött, még az is kicsúszott a száján, hogy „kár érte, pedig olyan szép kislány”.
Nem ő az első, aki így reagált, és minden bizonnyal nem is az utolsó.
Nekem például ebben kellett változnom. Sértettség, vagy felháborodás nélkül megérteni, hogy nekem is figyelembe kell venni, hogy ki van az asztal másik oldalán, hiszen nem mindenki ugyanazzal a munícióval érkezik. Más generációk tagjai vagyunk, mást tanítottak nekünk, máshol és máshogy élünk.
Arra viszont mindig, mindannyiunknak van lehetősége, hogy fordítsunk egy kicsit a gondolkodásunkon. Merjünk kérdezni, beleérezni. Merjünk változni!
Elképzelni nem tudjátok mennyire büszke vagyok Mollira! Nyilván azért is, amit lehoz hétről- hétre, de azért még inkább amilyen Ő maga. A mozgáskorlátozottsága, vagy a látási nehézségei is hozzá tartoznak a személyiségéhez, de nem ezek határozzák őt meg. Ahogy egyik fogyatékkal élőt sem!
Ne a fogyatékossága alapján ítélj meg valakit! Segíts neki önmagát látnia, engedd, hogy büszke lehessen rá!
Ha van még 10 perced, az alábbi videót szívből ajánlom: