Az élet, melyet Molli diagnózisa hozott el számomra folyamatosan formál engem, és a dolgokhoz való viszonyulásomat.

A tánccal kapcsolatban is, ami mindig fontos volt számomra, és most már máshogy, de rengeteget tanít nekem.

Mindig nagyon szerettem táncolni. Nem vagyok profi (annál inkább lelkes amatőr), de a Molli érkezése előtti életemben majdnem minden nap táncoltam. Mikor megtudtam, hogy Molli érkezik, természetesen számtalan pillanat lebegett a szemem előtt:

Hogyan táncol majd, amikor még alig tud járni, majd 3, 5, 10 évesen. Elképzeltem, hogy Apukája felkéri egy esküvői buliban. Vagy ahogy nyáron a kertben lazulunk, megszólal a kedvenc közös számunk, és együtt kezdjük el rázni a… mindenünket is.

…Elképzeltem, hogy ő is megtalálja benne a szabadságát…

Miután megkaptuk a diagnózist, több mint 1 évig képtelen voltam táncolni.

A bűntudat, hogy nekem játszi könnyedséggel mozog minden porcikám, úgy, ahogy én szeretném, amikor én szeretném, miközben a kislányom akkoriban még a kezét sem tudta teljesen felemelni, olyan súlyokat akasztott rám, amiket akkor még nem bírtam el.

Alkalmanként eljutok a Szegedi Kortárs Balett előadásaira. Mindig lenyűgöznek. Kevés, Molli nélküli programjaim között kiemelt helyen szerepelnek.

Amikor először mentem előadásukra a diagnózist követően, bevallom, rettegtem. Fogalmam sem volt róla hogyan fogok megbirkózni egy olyan produkcióval, amelyben férfiak és nők ennyire szabadon mozoghatnak.

Legnagyobb meglepetésemre végül azzal a tudattal zártam az estét (ami egészen biztosan az erőforrás csoportomnak is köszönhető), hogy „bakker, én ezeknek a mozdulatoknak a jelentős részét nem tudom megcsinálni. Ha meggebedek sem.” Ez a ráeszmélés felszabadító megnyugvással töltött el.

Tavaly novemberben a Fekete Hattyút volt szerencsém tőlük megnézni.

Ez azonban most máshogy volt számomra megindító.
Volt benne egy, az én szemüvegemen keresztül nézve az életünkkel összecsengő, és emiatt számomra különösen megható jelenet:

amikor Odett a színpad közepén az ágyhoz van kötözve, körülötte rácsok.

Élesen mart belém a felismerés, hogy milyen találóan kifejező a jelent egy CP-vel élő, a testébe zárt személy számára is, hiszen az Ő testük szabadságát is az elméjük működése korlátozza.

Időnként, akarva – akaratlanul is felteszi az ember magának a kérdést: Vajon Molli mennyit ért abból, ami vele történik?

…kívánhatom-e, hogy egy nap tisztán lássa a helyzetét?

…meg tud-e majd birkózni vele?

…hogyan segíthetek neki?

Számtalan olyan döntést kell meghozni egy fogyatékkal élő gyermek mellett, amire az ember nem volt, és talán sosem lesz felkészülve. Vannak azonban olyan elképzelések, iránytűk, amik mellett ki lehet tartani akkor is, ha az élet más lapokat oszt.

Számomra ilyen a minta. Őszintén hiszem, hogy a rengeteg terápia, torna és fejlesztés mellett azzal segíthetem őt a legjobban, ha olyan életet élünk, amiben a mássága csak egy szelet a tortából. Nem az origo.

Vannak dolgok, amiket nem fogunk tudni együtt csinálni, és vannak, amik kivitelezhetőek. Kicsit több szervezés, kicsit több segédeszköz, de el se hinnétek mennyi mindent meg lehet ma már oldani.

A magam részéről megfogadtam, hogy sosem teremtek olyan helyzetet, ami miatt felmerülhetne benne, hogy az élet, ami vele érkezett lemondással, vagy boldogtalansággal járt volna.

Én ma már táncolok. És a maga módján, ma már Molli is.

A fotó a Szegedi Kortárs Balett tulajdona, felhasználása engedélyköteles!